Menü Bezárás
Players' Tribune levél Marcelo

Marcelo Players’ Tribune levele: “Rabszolga voltam, a labdarúgás rabszolgája”

A Királyi Gárda élő legendája a tavalyi Vb előtt írt megható levelet a The Players’ Tribune oldalára, melyet mi is szeretnénk megosztani olvasóinkkal. Marcelo Players’ Tribune levelét a Madridom.hu fordításában közöljük:

Hol is kezdjem? A nagyapámról akarok mesélni, aki megváltoztatta az életem. De Ronaldoról is beszélni szeretnék. És a repülőről kihajoló Romarióról, meg a narancssárga Volkswagenről.

Sok mindenről kell beszélnünk. Kezdjük a szaggal.

Ez az egyik első dolog, amire emlékszem. Körülbelül hat éves lehettem, nyári szünet volt az iskolában, de én akkor is 7:30-kor keltem minden reggel, fogtam a labdámat és lementem a Botafogo partra.

Ez Rioban van, innen származnak a legjobb focisták.

Ott volt a part mellett ez a parkoló, és egy kis futsal pálya, meg mellette egy kis hely a kölyköknek. És mindig ott volt ugyanaz az ember, aki kiabált az ott parkolóknak: „Egy dollár! Egy dollár!”

Egy dollárért védte meg az autókat. Emlékszem a hangjára is, de leginkább a föld szagára emlékszem. Volt ott egy törött cső, ami a pálya egyik felén valóságos mocsarat teremtett. Minden reggel, ahogy lementem focizni, megéreztem azt a szagot.

A pálya a Botafogo FR szurkolóinak a területén feküdt. Néha elfoglalták a pályát, akkor is, ha én előbb voltam ott. Ilyenkor félre kellett vonulnom és egyedül rugdostam a bőrt. Volt, hogy ott voltam de senki sem játszott velem. Nem számított – a kis Marcelito akkor is nap mint nap ott volt.

Tökéletesen emlékszem a szagokra, és arra, milyen érzés volt ahogy a labdához ért a lábam. Felfedeztem valamit, ami máig meghatároz: ha labda van a lábamnál, nem tudok ideges maradni. Másokra sincs szükségem, akik játszanának velem. Minden a labdáról szól.

(fotó: Bruno Domingos – AFP)

Ugyanezen a nyáron játszották Amerikában a ’94-es VB-t. A Világbajnokság előtt Brazíliában az emberek kimennek az utcákra és telefestik az utakat. Így ünnepelnek. Mindent zöldre, kékre és sárgára festenek: az utakat, a falakat, a kerítéseket, az emberek arcát. Ez minden brazil gyerek számára különleges emlék. Épp valamelyik nap olvastam Ronaldo történetét, aki arról beszélt, hogy a ’82-tes VB előtt ment ki az utcákra és segített felfesteni Zico arcát.

Tudod mit, Ronaldo?

Ha ezt most olvasod: amikor hat éves voltam, a barátaimmal együtt én a te arcodat rajzoltam az utakra. Te voltál a hősünk. Ezt az emléket örökre a szívembe zártam.

Érdekes, mire emlékszik az ember a saját életéből. Nem emlékszem sokra abból, hogy hogy játszott Brazília a döntőben. Az csak egy homályos emlék. Viszont tisztán emlékszem arra a fotóra, ami a helyi újság címlapján jelent meg. A válogatott épp akkor érkezett haza, Romario pedig szó szerint kihajolt a repülőgép első ablakán és ott lógott, kezében egy hatalmas brazil zászlóval. Mint aki épp most hódította meg a világot.

Emlékszem, néztem azt a fotót és a szívem majd’ felrobbant, olyan büszke voltam! Aztán az jutott eszembe: „Istenem, ezt nekem is meg kell tennem egy napon!”

Persze ez sok szempontból is nevetségesnek tűnt akkoriban. Először is, 200 millió ember él Brazíliában, ők mindannyian focisták szeretnének lenni. Még az öregek is. Másodsorban pedig még csak nem is voltam igazi focista. Csak 5 az 5 ellen játszottam futsalt. A családomtól nem várhattam el, hogy utazgatni tudjak a fociért. Talán Amerikában vagy Angliában ezt nem értenék meg, de az üzemanyag irtó drága volt Brazíliában, főleg gyerekkoromban.

Szerencsére a nagyapám hajlandó volt feláldozni értem mindent. Ő a legfontosabb szereplője a történetemnek. Ha el szeretnéd képzelni, hát… nagy forma volt! Mindenhova menő napszemüvegben járt, és volt egy különleges mondása. Minden nap elmondta, amikor a barátaival volt.

Hogy is lehetne ezt lefordítani?

Nagyjából így szólt…

„Nézzetek rám, az ördögbe is. Egy dollár sincs a zsebemben, de attól még k*rvára boldog vagyok!”

Az öreg Volkswagen Variantjával hordott engem futsalozni. Azt hiszem 1969-es évjáratú autó volt. De amikor egyre többet kellett utazni a csapattal, ez nagyjából 8-9 éves koromban volt, akkor már túl drága lett volna neki, hogy fizesse értem a benzint, az étkezést, mindent… Ezért nagyapám egy olyan döntést hozott meg, ami megváltoztatta az életemet.

Eladta az autóját, és arra használta a pénzt hogy fizesse a buszjegyeimet. Egy ilyen áldozat után azt hihetnéd, mártírként kezdett élni, hogy sajnáltatta magát, „Ó, szegény én.”

Hát közel sem.

„Az én unokám Rio legnagyobb játékosa! Brazília legjobb játékosa! Varázslatos! Megállíthatatlan!”

Az ő szemében én sosem hibáztam. Már-már nevetséges volt. A meccseim után hazament és azt mondta apámnak: „El kell jönnöd megnézni Marcelót. Tudod, mit tett ma? Istenem. Varázsolt! Hihetetlen!”

De apám alig látott játszani, túl sokat kellett dolgoznia. Valószínűleg azt hitte, a nagyapám megőrült. A legviccesebb az volt, amikor szarul játszottam és vesztettünk. Csak megrándította a vállát és így szólt: „Mindegy. Majd legközelebb jobb lesz.”

Miatta Ronaldónak éreztem magam kilenc évesen. Istenre esküszöm, olyan büszkén is sétáltam otthon a házban. Igen, én egy focista vagyok.

Aztán nagyjából 12 éves koromban a nagyapám megjelent egy meccsem után. Egy narancssárga Volkswagen Bogarat vezetett.

Azt mondja: „Szállj be, megyünk haza!”

Én meg nem is értettem: „Mi történik? Honnan szerezted ezt?”

Ennyit mondott: „Jogo do Bicho.”

Rioban van ez az állatos lottó. Talán nem 100%-ig legális, dehát istenem – ez az emberek játéka. Választasz egy számot, amihez hozzárendelnek egy állatot, egy kakast, egy struccot, bármit. Minden nap új sorsolás van. A nagyapám nyert. Fogalmam sincs, mennyi pénzt nyert az állatos lottón, de arra használta a pénzt, hogy vegyen egy Bogarat.

Hihetetlen volt. Mindenhova azzal az autóval mentünk. 11 éves voltam, amikor meghívtak igazi nagypályára focizni a Fluminense ificsapatába. A gond az volt, hogy az edzőtábor Xerémben volt, ez kb két órára volt a házunktól. Lehetetlen lett volna annyi üzemanyagot megfizetni, hogy nap mint nap lejárjak autóval. Úgyhogy a bentlakás mellett kellett döntenem. Teljesen egyedül voltam Xerémben, távol a családomtól. Nagyapám szombatonként feljött, így a vasárnapokat otthon tölthettem Rióban. Aztán visszahozott.

Valamit meg kell értenetek. Megnyerte a lottót, de ez nem volt olyan sok pénz. Ez egy öreg Bogár volt a hetvenes évekből. Ha túl sokat tekertél a kormányon, csatornát váltott a rádió.

A Rio és Xerém közti ingázástól egy idő után kimerültem.

Rabszolgának éreztem magam, a labdarúgás rabszolgájának.

Láttam az összes barátomat, hogy hazajárnak, a parton sütkéreznek, élvezik az életet, én pedig nem csináltam mást, csak edzettem.

Egy nap, mikor nagyapám jött értem, azt mondtam neki: „Végeztem. Kilépek, haza akarok menni.”

„Nem, nem, nem. Nem teheted ezt. Mindazok után, amikért eddig megküzdöttünk?”

„A kispadra szorultam. Elpazarlom ifjúságom éveit. Végeztem.”

Ekkor sírni kezdett.

Azt mondta: „Marcelo, higgadj le. Nem hagyhatod most abba. Látnom kell ahogy a Maracanában játszol.”

Ez szíven ütött. Azt mondtam neki: „Oké, játszok még egy hétig.”

Végül feladtam azt a tervet, hogy feladjam.

(fotó: Joe Giddens – Empics)

Két évvel később nagyapám is a lelátón volt, amikor kisétáltam a pályára a Fluminense felnőtt csapatával. Ő tudta. Az első naptól kezdve fogadott rám, egyszerűen tudta.

Amikor betöltöttem a 18-at, néhány európai csapat elkezdett érdeklődni. Hallottam, hogy a CSZKA Moszkva is vinne, meg a Sevilla is. Akkoriban szárnyalt a Sevilla, sok brazil is játszott ott, úgy gondoltam, ez egy remek lehetőség lenne.

Aztán felhívott egy ügynök, és ezt kérdeze: „Nem akarsz a Real Madridba igazolni?”

Csak így.

Szóval, mondtam neki, hogy dehogynem, persze.

Azt sem tudtam, ki ez az ember.

„Akkor a Real Madridba fogsz menni. Írd csak fel magadnak.”

Néhány héttel később Porto Alegrében játszottunk. A Real Madrid képviseletében találkozóm volt valakivel a hotelban. Lementem az előcsarnokba, itt mutatta be magát az úr. Nem viselt Realos kitűzőt, nem volt nála névjegykártya, semmi.

Aztán kérdezgetni kezdett: „Van barátnőd?”

„Ja”

„Kivel élsz?”

„A nagymamámmal.”

Mondom, se hivatalos kártya, se papírok, semmi. Nem hittem hogy ez igaz lehet. Arra gondoltam, fel fognak tenni egy Szibériába tartó repülőre.

Két nap múlva felhívtak. Azt mondták, a Real azt akarja, repüljek Madridba, hogy átessek a kötelező orvosi vizsgálaton.

Továbbra is azt gondoltam, „Ez most tényleg megtörténik? Nem átverés?”

Tudnotok kell rólam valamit. 16 éves koromban még nem is tudtam, hogy a Bajnokok Ligája létezik. Emlékszem a konkrét pillanatra. A xerémi szobámban üldögéltem, néhány srác pedig meccset nézett a tévében. A Porto játszott a Monaco ellen. De ez a meccs más volt, mint a többi. Éjszaka játszottak, világos fények alatt, rengeteg szurkoló előtt. A fű pedig olyan gyönyörű volt, hibátlan… lenyűgöző volt. A brazil ligában, akkoriban legalábbis, a fények közel sem voltak olyan fényesek. A fű közel sem volt olyan zöld.

Úgy tűnt, mintha egy másik bolygóról közvetítenék azt a meccset, egy olyanról, amiről még csak nem is hallottam.

Egy ponton kénytelen voltam megkérdezni: „Srácok, mi az ördög ez a liga?”

A barátaim világosítottak fel: „A Bajnokok Ligája.”

„Milyen bajnokok?”

„Haver, ez a BL döntő!”

Nem is értettem, miről beszél. Brazíliában a Bajnokok Ligáját csak fizetős csatornákon közvetítették. A legtöbb embernek nem volt hozzáférése.

Mint már mondtam, a repülőn ülök, amely Madridba tart.

Ne feledjétek, épphogy betöltöttem a 18-at. Istenre esküszöm, azt hittem csak egy beszélgetésre hívtak oda. Aztán megérkeztem, találkoztam a klub képviselőivel, és azt láttam hogy az asztalon pihen a szerződésem, rajta a Real Madrid címerével meg minden. Azonnal aláírtam azt a szart!

Aztán ezek az öltönyös arcok lekísértek egyenesen a pályára. Még aznap bemutattak a médiának. Fogalmam sem volt az egészről. Brazíliában a családom el sem hitte, amíg el nem olvasták a másnapi Globo Esporte címlapját:

A Real Madrid bejelentette a 18 éves Marcelo megszerzését

(fotó: Philippe Desmazes – AFP)

Azt hiszem azért tűnt ennyire elképzelhetetlennek számomra az egész, mert Roberto Carlos volt a példaképem. Aztán megérkeztem ugyanabba a csapatba, ahol Roberto játszott, ugyanarra a posztra, egyszerűen nem tudtam elhinni.

Sétálni abban az öltözőben… Ott volt Robinho, Cicinho, Julio Baptista, Emerson, Ronaldo, Roberto Carlos. Na meg persze Casillas, Raúl, Beckham, Cannavaro…

A kis Marcelito pedig ott sétálgatott. „Úristen, csak videojátékokból ismerem ezeket a focistákat!”

Könnyűszerrel megsemmisíthettek volna, de hadd mondjak el valami fontosat a Real Madridról. Ez egy különleges klub. Az első napomon Roberto Carlos odajött hozzám, és ezt mondta: „Itt a számom. Ha szükséged van bármire – BÁRMIRE – csak hívj.”

Ez volt az első karácsonyom Madridban. Áthívott a feleségemmel együtt a házába, az egész családja ott volt. Ez az ember a példaképem, és ugyanazért a posztért harcolunk ugyanabban a csapatban. A legtöbb ember nem lett volna erre képes a fiatal riválisért, de mi Roberto Carlosról beszélünk. Magabiztos volt. Ez egy igaz ember jellemzője.

A pályán is inspirált. Fel-le rohangált a bal szélen, mint valami vadállat. Imádhatsz vagy utálhatsz, de tudod mire számíthatsz tőlem. Szeretek támadni. Nem, nem csak támadni. TÁ-MAD-NI, érted?

Aztán a védelem? Ha gond akad, majd megoldjuk. Kitalálunk valamit.

De először támadunk.

Csak akkor játszhatsz ilyen szabadon, ha jól megérted a társaidat. Fabio Cannavaro játszott az én oldalamon, ő azt mondta nekem: „Felmehetsz, Marcelo, itt vagyok. Támadj. Nyugi, én vagyok Cannavaro. Megoldom.”

Casemiro ilyen manapság. „Menj csak, Marcelo. Ráérünk mással foglalkozni később is.”

(fotó: Power Sport Images)

Ahhhh, Casemiro. Megmentette az életemet. 45 éves koromig is el tudnék mellette játszani.

Amikor megérkeztem Madridba, Cannavaro sokat segített nekem. Az volt a szabály, hogy támadhatok, de csak akkor, ha visszasprintelek. De mi van, ha elkések? Na akkor volt csak igazi baj. Az az ember aztán tud ordítani! Van erre Brazíliában egy kifejezésünk. Pegava no pé. Akkor használjuk, amikor okkal cseszel le valakit.

Cannavaro okkal cseszett le engem és én imádtam őt ezért.

(fotó: Bernat Armangue – AP)

Azonban nagyon gyorsan meg lehet tanulni, milyen magasak is az elvárások a Realnál. Az első szezonom végeztével az igazgató az irodájába szólított. Fiatal voltam és őrült. Baseball sapkával a fejemen sétáltam be, arra számítottam, hogy beszélgetünk egy jót.

Azt mondta nekem, a klub kölcsön akar adni.

Értettem mire megy ki a játék. Azt akarták, hogy szerezzek tapasztalatot. De én úgy gondoltam, „Ez a Real. Ha most elmegyek, talán sose hoznak vissza.”

Azt akarta, írjam alá a papírt.

Egyetlen dolgot kérdeztem tőle: „Ha nem teszem meg, akkor nem kell elmennem, ugye?”

Azt mondta: „Hát, igen. Ha nem írod alá, maradhatsz. Ha az edző meg akar tartani, akkor megtart. De szerintem tapasztalatot kellene szerezned.”

„Gorillákat kell bérelniük és összeveretniük ahhoz, hogy én ezt aláírjam” – gondoltam magamban.

„Tapasztalatot fogok szerezni. Bízzátok csak rám” – mondtam.

Megköszöntem és távoztam.

Roberto Carlos elhagyta a csapatot azon a nyáron, ezt követően egyre többet játszottam. A kis Marcelito ezután hazarepült.

Ahogy hazaértem Brazíliába, egyből meglátogattam a nagyapámat, és az ő vitrinjét, amely egyre jobban kezdett betelni.

Hadd szóljak pár szót a vitrinjéről.

Hat éves lehettem, amikor oltárt építtetett a karrieremnek. Minden csapatfotómat és trófeámat kitette ebbe a nagy, fából készült vitrinbe, és ha gólt lőttem, azt vezette egy könyvben. Szó szerint minden egyes gólomat, mióta az iskolában játszani kezdtem. Ha bármi okból bekerültem a helyi újságokba, elővette az ollóját, kivágta a cikket, lamináltatta és eltette.

Szóval visszajöttem azon a nyáron a Real Madridtól és észrevettem hogy ezzel továbbra sem hagyott fel. Továbbra is kivágott mindent, lamináltatta, eltette. Megnyertük a La Ligát! Rengeteg anyagot kellett eltennie emlékbe. Mindet megszerezte, egyetlen darabot sem hagyott ki.

Két dolgot szerettem volna még hozzátenni a gyűjteményéhez.

Egy fotót magamról, ahogy tartom a Bajnokok Ligája trófeát, és egy másik fotót, szintén magamról, a megnyert VB-ről hazatérő repülőről kihajolva, kezemben egy hatalmas brazil zászlóval, ahogy Romario tette.

2014-ben jutottunk be a Bajnokok Ligája döntőjébe. Az Atletico ellen játszottunk, ekkor a nagyapám már nagyon beteg volt. A döntő előtt zsinórban négy meccsen voltam a kezdőben, készen álltam. Sajnos az edző mást választott a helyemre az Atletico elleni meccsre.

Mit akarsz, mit mondjak? Eleinte nagyon szomorú voltam. Kicsit még ideges is. Azonban tudtam: valami nagyobb dolog vár még rám aznap este. A padon ültem és vártam. 1-0-ra vezettek, és én csak vártam. A 90. percben is csak vártam. Aztán a 93-ban jött Sergio Ramos és a fejesével visszahozott minket a halál torkából. Nem tudom, mi van ezzel a sráccal, talán a haja az oka mindennek.

Amikor az edző úgy döntött, Iscoval együtt ideje beállnunk, nagyon idegesen futottam ki – de a jó fajta idegességgel. Hódítani akartam. Mindent ki akartam adni magamból.

Azt hiszem, amikor betaláltam a hosszabbításban, az agyam ténylegesen lezárt. Le akartam venni a mezemet. Aztán rájöttem, hogy akkor lapot kapnék. Megkomolyodtam. Aztán sírni kezdtem. Őrületes volt.

Tíz évvel ezelőtt történt, hogy néztem a tévét Xerémben, láttam a fényeket és a gyönyörű zöld füvet, és megkérdeztem: „mi az ördög ez a liga?”

Tíz évvel később, kezemben tartottam azt az átkozott serleget! La Décima – a Real történelmének 10. Bajnokok Ligája címe.

(fotó: Daniel Ochoa de Olza – AP)

A döntő után pár hónappal, Rióban hunyt el a nagyapám.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy megélhette, láthatta ahogy felemelem a Bajnokok Ligáját. Miatta jutottam el eddig.

Néha felkelek és eszembe jut, hogy már 11 éve játszom a Real Madridnál. Hogy már 11 éve vagyok brazil válogatott. Egy ilyen őrült, támadó szélső védő, mint én. Hogy lehetek még mindig itt?

Hazudnék, ha azt mondanám, ez normális.

Minden nap elképesztő érzelmek mozgolódnak bennem, ahogy megérkezek az edzésre, leparkolom az autómat és besétálok a Real Madrid öltözőjébe. Még ha nem is mutatom ki, belül nagyon mélyen érint. Nap mint nap lenyűgöz a dolog.

Számomra felbecsülhetetlen értékű az az örökség, hogy tagja lehetek ennek a csapatnak.

Azonban van még egy végső küldetésem.

A 2018-as Világbajnokságon Brazília visszatér. Írjátok csak fel magatoknak. Bélyegezzétek le. Küldjétek el magatoknak postán. Titével a szövetségi kapitány posztján én őszintén hiszem, hogy ismét büszkén lobogtathatjuk majd a brazil zászlót a dobogó legfelső fokán.

Tite egy fenomenális ember.

Amikor elfogadta az állást, felhívott engem, és azt mondta. „Nem ígérhetem, hogy be foglak hívni, de ha mégis így tennék, hajlandó lennél játszani a nemzeti csapatban?”

A válaszom ennyi volt: „Professzor úr, már attól elérzékenyültem, hogy egyáltalán felhívott. 17 éves korom óta játszom a nemzeti csapatban. Húsz órákat utaznék a repülő középső ülésén, de már a jó helyeket kapom. Pont most ne mennék? Amikor csak szükséged van rám, én itt leszek!

Az a hívás volt számomra a minden. Ez volt az első alkalom, hogy egy szövetségi kapitány valaha felhívott volna, pedig már 11 éve voltam válogatott. Ölni is képes lennék az edzőért. Mindent meg fogok tenni azért, hogy azt a kis aranykupát betehessem nagyapám vitrinjébe.

És mégis mit mondhatnék, ha mégsem sikerülne?

Akkor is én leszek Marcelo. És k*rvára boldog!

Tetszett? Dobj ide egy lájkot:

Nézz be hozzánk minden nap a legfrissebb foci hírekért!

Hasonló cikkeink:

Szerzői jogok | Impresszum
Kezdőtizenegy.com